IGEN. Én is szeretnék FELTÖLTŐDNI! - Ide írd az email címed:

MERT LEHETSZ OLYAN SZÜLŐ, MINT AMILYENNEK EGYSZER MEGÁLMODTAD!

Mi volt ma a suliban?

"Először is tisztázzuk, hogy mi az, amitől nem függ a barátság.
Nem függ az időtől, és nem függ a megegyezéstől sem. Valaki egy óra alatt válhat a barátoddá, de lehet valaki a barátod egy óráig is. Ugyanakkor a szomszédod, akit tíz éve ismersz, és sok mindent tudsz róla, nem feltétlenül a barátod. Az sem fontos, hogy a barátoddal hasonlóképpen lássátok a világot.
Elengedhetetlen viszont az, hogy számíthassatok egymásra. Más szóval, a barátság a bizalomra épül. Nem az a barátod, aki mindenben egyetért veled, hanem az, akinek mindent elmondhatsz, még akkor is, ha tudod, hogy esetleg nem ért majd veled egyet. Az a barátod, akiről tudod, hogy nem fog elárulni.
Akinek nem muszáj mindent elmondanod, de tudod, hogy bármikor megteheted.
Ha valakinek azért nem mondasz el valamit, mert attól tartasz, hogy nem ért veled egyet, az nem a barátod."

A fenti idézet Darnel Christian Misztikum nélkül című könyvéből származik.

Szeretnél a gyereked barátja lenni? Úgy értem nem a legjobb haverja, nem az, akivel majd tizenévesen elmegy lazulni, inkább arra gondolok, hogy a bizalmasa, olyan valaki, akinek szívesen mondja el mi nyomja a szívét, akiben megbízik, akiről tudja, hogy bármikor, bármivel fordulhat hozzá. Ugye milyen szépen hangzik.
Szeretnéd, ha élete fontos momentumaiba beavatna? Ha hallgatna rád, megfontolná a tanácsaidat, mint egy bölcs barátét? El tudnád képzelni, igaz?



De vajon te barátként viselkedsz-e vele?
Elmondhat-e neked bármit, odafigyelsz-e rá, biztosítasz-e elegendő időt, meghitt alkalmat a számára, bátorítod-e, hogy megossza veled a gondolatait, tanítod-e arra, hogyan fejezze ki magát? Megértő vagy-e vele, ha olyat hallasz tőle, ami nem tetszik, szoktad-e kritizálni, megszégyeníteni, érezteted-e vele a tekintélyedet, a felsőbbrendűségedet?
Megosztod-e te vele az érzelmeidet, a gondolataidat, a neki megfelelő, számára érthető szinten, elmeséled-e neki mit gondolsz a világ dolgairól, türelmesen válaszolsz-e a kérdéseire? Mesélsz-e neki róla, mesélsz-e neki magadról, mesélsz neki Istenről? Elmondod neki, azt amit te már tudsz? Mással is foglalkozol, miközben beszélgettek? Szokott a család együtt beszélgetni? Hagyod szóhoz jutni?
Megbízol-e benne, hogy igazat mond, hogy nem hallgatja el ami fontos? Kényszeríted-e, hogy olyan dologról beszéljen, amiről nem akar, megbünteted-e ha rosszat szól, érvényteleníted-e a szavait valami apró megjegyzéssel: á, ugyan már, kislányom, nem gondolod komolyan?
Megengeded-e neki, hogy elmondja a véleményét rólad, megengeded-e, hogy más véleménye legyen, mint neked, egyáltalán lehet-e saját véleménye, vagy te válaszolsz meg helyette minden kérdést? Elfogadod-e őt olyannak amilyen, vagy szeretnéd megváltoztatni, szeretnéd megmondani neki mit tegyen, hagyod, hogy élje a saját életét? Hiszel benne, hogy boldogul az életben?
Csendben tudsz maradni, ha arra van szükség? Beismered-e előtte, ha tévedtél? Szoktál-e bocsánatot kérni tőle, kényszeríted-e hogy kérjen bocsánatot? Elárulod-e másnak a titkait, pletykálsz-e róla a barátnőidnek, árulkodsz-e az apjának, beszélsz-e róla a jelenlétében úgy, mintha ott sem lenne? Szoktad-e dicsérni, utasítgatni, kioktatni, faggatni? Szoktad-e szerepeltetni? Tudsz-e nemet mondani neki? Belé fojtod-e a szót? Elmondod-e neki, hogy szereted? Elmondod-e neki, ha mérges vagy rá? Szoktál-e vele kiabálni? Van, hogy megsértődsz és nem szólsz hozzá?
Kíváncsi vagy rá, hogy mit akar mondani, vagy a saját gondolataid visszhangját szeretnéd viszont hallani? Közbe vágsz-e ha ő beszél, vagy végig hallgatod? Szoktál vele kettesben beszélgetni?
Szoktál vele beszélgetni egyáltalán?

Nem is olyan könnyű, igaz?
Pedig megéri. Kevés dolog van, ami ennyire megérné.

Még egy idézet a fenti könyvből:
"Egy kisgyereknek még nem volt ideje elfelejtkezni, hogyan kell közvetlenül megélni azt, ami van. Következésképpen a gyerekek gyakran többet tudnak a világról, amelyben élünk, mint mi magunk.
A gyerekek varázslatosan hozzájárulnak életünk minőségéhez. Ezt feltétlen tudasd velük! Egyébként ők tudják ezt, csak azt nem tudják, hogy te is tudod, és azt akarják, hogy te is tudd.
Őrizd meg varázsos mivoltukat, és egy életre a barátaid lesznek."




Közösségi háló

Elidegenedett társadalomban élünk. Mindenkinek megvan a saját kis élete, a saját gondjai. Sokszor észre sem vesszük egymást. Pedig együtt könnyebb.



Mert az emberi lény kapcsolatokra van bedrótozva, ahogy Brené Brown, viselkedéskutató mondaná. Ezért van olyan nagy sikere az interneten a közösségi hálónak. Kapcsolatban akarunk lenni a többiekkel. Meg akarjuk osztani az életünket másokkal is.



Bár a virtuális közösségeknek van sok előnye sosem tudják megadni azt, amit egy valódi közösség ad. Mert a közösségnek megtartó ereje van.
Ha egy valódi összetartó közösséghez tartozunk, az valóban olyan, mint egy háló, egy védőháló, ami nem engedi, hogy lezuhanjunk.


Hála Istennek egyre többször van alkalmam megtapasztalni a közösségbe tartozás áldásos hatásait. Legyen szó akár a tágabb családról, kisebb-nagyobb baráti társaságokról, imaközösségről vagy csak a játszótéren összeverődött anyukákról. Akárhogy is, együtt könnyebb megbirkózni a mindennapok terheivel. Mert ha nem vagyunk egyedül, van kire bízni a gyerkőcöt, ha vécére kell mennünk, ha betegek vagyunk van, aki elugrik a boltba, van kivel szót váltanunk akkor is, ha a férjünk épp külföldön van, van, aki segít túlélni a délutánt, ha nem aludtak a gyerekek... Mert, ha megosztjuk a gondjainkat, a többiek megláthatnak olyat vagy tudhatnak olyanról, amiről mi nem. Mert mások ereje erőt adhat nekünk is, ha gyengék vagyunk. Mert ősi vágyunk, hogy örömünket, bánatunkat megosszuk egymással.



Nyilván egy közösségben alkalmazkodni is kell és lehetnek súrlódások, felütheti fejét az intrika, a vetélkedés nem hiába, egy jó közösség ritka kincs.
Pláne egy otthon lévő anyukának, aki a napja nagy részét felnőtt társaság nélkül tölti és a legtöbb problémával egyedül kell megküzdenie.
Az sem ritka, ha valaki kínjában a zöldségessel beszélget, pedig még nem szenilis öreg nénike.
De nem kell beletörődni, hogy nem tartozunk sehova, aki nyitott és kezdeményező könnyen talál maga körül hasonszőrű embereket. Ha pedig egy jó közösség tagjai vagyunk  fontos, hogy ápoljuk a kapcsolatot, hogy készek legyünk tenni is valamit a csapatért.




Hogy Darnel Christian filozófus szavaival zárjam soraim:
"Mert nem az számít mennyi játékod van, hanem hogy mennyi játszótársad."

Flow - Az áramlat

Ismeritek az áramlat élményt?

Tudjátok, az az enyhén mámoros érzés, amikor valamibe teljesen belefeledkezünk. Amikor annyira elmélyedünk valami pillanatnyilag égetően fontos feladatban, hogy észre sem vesszük, hogy ebédidő van és korog a gyomrunk, vagy éjfélt ütött az óra és menni kéne lefeküdni.
Talán nem tudatosul, de ilyenkor boldogok vagyunk.



"Tedd fel magadnak a kérdést boldog vagy-e, és már nem leszel az - mondta J. S. Mill... Ennek ellenére mindannyian átéltünk már olyan pillanatot, amikor azt érezzük, hogy nem ismeretlen erők taszigálnak ide-oda, hanem mi magunk irányítjuk cselekedeteinket, saját sorsunk urai vagyunk. Az ilyen ritka alkalmakkor szinte átszellemülünk, olyan gyönyörűséget érzünk, mely mérföldkő lesz majd emlékeinkben és azt súgja, mindig ilyennek kellene lennie az életnek. Ez az érzés az, amit tökéletes élménynek hívunk. Ezek azok a pillanatok, amelyeket én flow-nak neveztem el, mert amikor az emberek arról beszélnek, hogyan éreznek, amikor az életük a legizgalmasabb, a legélvezetesebb, gyakran úgy írják azt le, mint egy spontán, erőfeszítés nélküli mozgást, mint egy folyó áramlását. Ez a flow egyik érdekes paradoxonja. Az ember cselekedetei gyakran akkor a legkönnyebbek, amikor a legnehezebb feladatokat teljesíti. Ezért van az, hogy a flow annyi fontos lehetőséget nyit meg az ember számára. Ha megértjük hogyan működik a szellemünk, a flow életünk minden fontos történésének része lehet." - olvashatjuk Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvében.

De vajon az, hogy ilyen élményben van részünk, csupán a véletlen műve? Vagy vannak a flownak meghatározható, konkrét paraméterei? Hogyan érhetjük el a hétköznapokban a tökéletes élményt? Kerülhetünk tudatosan áramlatba?

Ehhez először is lássuk, mik a flow élmény feltételei, illetve ismertetőjegyei:


1. Világos célok:

Bármibe is kezdünk bele, ahhoz, hogy a feladat végzése közben jól is érezzük magunkat, nagyon fontos, hogy a feladat célja világos és konkrét legyen. Egyszerűen tudnunk kell, hogy mit is csinálunk, mit is akarunk valójában. Csak ebben az esetben tudjuk eldönteni, hogy egyáltalán a cél felé haladunk-e vagy csak ténfergünk jobbra-balra. A 'jó anya szeretnék lenni', nem számít világos célnak. Ez egy fogalom, ami napról napra változik nem csak társadalmi szinten, de a te fejedben is.


2. Folyamatos visszacsatolás.

Ez a pontos célkitűzéshez szorosan kapcsolódik. Ha a cél konkrétan meg van határozva, rövidtávú elemekre le van bontva, akkor azt sem nehéz megállapítani, közeledünk-e az adott célhoz vagy sem. A flow élmény minden pillanatában ott van a pozitív visszacsatolás. Az 'igen, jó úton vagyok' érzése. Ha megkóstolom a tésztát és ízlik, tudom, hogy finom sütemény sül majd ki belőle.


3. Felkészültséget kívánó feladat.

A tévé előtt punnyadás vagy a strandon döglés ritkán okoz flow érzést. Az igazi élményhez az kell, hogy célzott tudásunkat, speciális jártasságunkat hasznosítsuk valamiféle feladat elvégzése közben. 


4. Tudásunknak megfelelő feladat:

Ha egy három éveseknek való kirakót sikerül kiraknunk nem valószínű, hogy flowt tapasztalunk. Az áramlat élménynek akkor van esélye, ha a tudásunk összhangban van a feladat nehézségével. Ha túl könnyű a feladat unatkozni kezdünk. Ezért nehéz örömet lelni a rutinfeladatok végzésében, vagy a túlságosan monoton, sokat ismétlődő jól begyakorolt feladatokban. Ilyenkor új lehetőségeket, új nehézségi szinteket kell keresnünk.Viszont, ha a feladat messze meghaladja vélt vagy valós képességeinket, akkor jön a stressz és a flowt megette a fene. Ilyenkor, ha áramlatban akarunk maradni csökkentenünk kell a feladat komplexitását és neki kell állnunk fejleszteni magunkat. Ideális esetben a feladat éppen meghaladja az aktuális tudásunkat, így folyamatos kihívást jelent, új lehetőséget a fejlődésre.


5. Összpontosítás:

Ha az előttünk álló feladat tudásunk felső tartományába esik, vagy meg is haladja azt, a siker érdekében elengedhetetlen, hogy minden idegszálunkkal a feladatra koncentráljunk. Az összpontosítás nem csak a hatékonyság szempontjából fontos, az agyunk is akkor érzi jól magát, ha egy dologra koncentrál. A csapongó gondolatok, a szétszórtság nagyon kifárasztják az embert. Ha kádsúrolás közben azon agyalunk, hogy mikor jön haza a ház ura, az igen sok energiát feleslegesen elvesz. A koncentráció ezzel szemben rendezettséget teremt az agyban, ami gyakorlatilag a flow élmény maga. A káosz nem boldogít. Az agy a rendet szereti.

Mint látjuk nem számít hogy az adott dolog általánosságban mennyire izgalmas, vagy mennyire fárasztó, még csak az sem, hogy az adott cél mennyire értelmes vagy kikkel együtt végezzük. Amit a feladatvégzés során megélünk nem a feladaton múlik, hanem a feladathoz való hozzáállásunkon. Egy autotelikus (magyarán flowt ösztönösen kereső) személyiség fotószalag mellett is képes áramlat élményt átélni, mert a körülményeket úgy tudja alakítani, úgy tudja lefordítani magának, hogy azzal az áramlat élmény feltételeit megteremtse.


A flow-val sajátos jelenségek járnak együtt:

A) Cselekvés és figyelem összeolvadása

Ha áramlat élményben van részünk semmi más nem törhet utat hozzánk. Nincs időnk a múlton rágódni, a jövőn aggodalmaskodni, a gond, mint olyan arra az időre megszűnik. Ilyenkor az, amit csinálunk teljesen leköti minden figyelmünket és ettől érezzük magunkat annyira jól. Csíkszentmihályi szerint a flow során "az emberek annyira elmerülnek abban, amit csinálnak, hogy tevékenységük spontánná, csaknem automatikussá válik; nem tudják szétválasztani magukat attól, amit csinálnak." A táncos azt mondja: mikor igazán a táncra figyelek, én magam vagyok a tánc. A hegymászó úgy érzi, együtt lüktet a heggyel.


B) Kontroll paradoxona

A flow különleges magabiztosságot ad. Úgy érzed, hogy tökéletesen ura vagy a helyzetnek. Meg vagy róla győződve, hogy képes vagy véghezvinni az adott feladatot, illetve hogy az egész csak egy játék és a való életben nincs tétje, ha netán elbuknál. Valójában úgy érzed a bukás kizárt! Ha áramlatban vagy, mindenképpen ez az érzésed, akár megfelel az objektív valóságnak, akár nem. Lehet az a dolog bármilyen veszélyes vagy lehetetlen, egyszerűen úgy érzed hatékony vagy, hogy meg tudod csinálni.


C) Én-tudat elvesztése

Az egó és a flow nem szeretik egymást. A tökéletes élmény során az egónk szépen elolvad, a jelentősége megszűnik. "Egy híres vitorlázó szavaival: Így hát megfeledkezel önmagadról, megfeledkezel mindenről, csak azt látod, hogyan játszik a hajó a tengerrel, hogyan játszik a tenger a hajó körül, és mindent magad mögött hagysz, ami ehhez a játékhoz nem feltétlenül szükséges."


D) Idő átalakulása

Az idő illúzió, a flownál mindenképpen. Az áramlatban végzett tevékenységnek saját üteme, menete van. És ez a ritmus sokkal fontosabb, mint az objektíven mérhető idő. A flow élmény jellegzetes vonása, hogy az időérzékünk elromlik, egyszer szélsebesen száguld az idő, felpillantunk, húú már tíz óra, máskor meg néhány perc egy végtelenségnek tűnik.




A jutalom

"A tökéletes élmény kulcsfontosságú eleme, hogy önmagában hordja jutalmát. Még ha kezdetben egyéb okok miatt kezdtünk is bele valamibe, a bennünket teljesen lekötő cselekvés belső jutalom értékűvé válik. A sebészek azt mondják: Olyan élvezet dolgozni, hogy akkor is csinálnám, ha nem kellene."

De vajon átélhetünk-e a mindennapi tevékenységek során áramlat élményt? Van rá remény, hogy ezeket a hétköznapi dolgokat, (mint a pelenkázás, mosogatás, játszóterezés) is áramlattá varázsoljuk?

Én legkönnyebben írás és fényképekkel való foglalatoskodás, tervezgetés közben kerülök áramlatba. A gyereknevelés most életem legnagyobb kihívása, ami sok örömmel, de rengeteg frusztrációval és monoton tevékenységgel is jár. A házimunka? Időnként még kedvem is van hozzá, de napi szinten csak nyűg.
Pedig valakinek el kell végezni. Nem akartam beletörődni, hogy ez egy szükséges rossz. Hogy a házimunka és társai szükségképpen nemszeretem dolgok legyenek. Ekkor eszembe jutott, hogy talán összeköthetném őket. Ha a számomra flowt jelentő írást összekapcsolom a házimunkával és a gyerekneveléssel, ha ezeket a tevékenységeket is a flow szabályai szerint igyekszem végezni, akkor talán egész másként fogok érezni. Erről szól a Káoszkommandó projektem, amiről itt olvashattok. Meglátjuk mi sül ki belőle.
Szurkoljatok! Csatlakozzatok!





Az áramlat élmény részletesebb meghatározását keressétek Csíkszentmihályi Mihály Flow című könyvében.



Elkényeztetve

- Első gyerek? - kérdezte tőlem a takarítónő az újszülött osztályon.
- Az. - feleltem félszegen.
- Fú, nagyon el leszel kényeztetve, te kis cukorfalat! - tette még hozzá cukiskodva.
Na, kösz. Gondoltam magamban, nem tudván, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem.

A jóslat igaz lett. A kislányomat első perctől fogva tejben, vajban fürdettem, lestem minden kívánságát. Hogy elkényeztetett kis fruska lett-e belőle? Hááát...
Majd megszületett a kisfiam és átrendeződtek az erőviszonyok. A kis hercegnőmnek hozzá kellett szoknia, hogy nem csak körülötte forog a világ. Egyrészről örültem neki, hogy ilyen kicsi a korkülönbség köztük (2év), másrészt igen nehéz volt, hogy folyton úgy éreztem szét kellene szakadjak, hogy mindkettejük (és a saját?) igényeinek eleget tegyek. Mindenesetre az elkényeztetési mutató mindkettejük esetében kénytelen kelletlen alacsonyabbra csúszott. Hiába anya csak egy van.

De mit jelent ez a szó egyáltalán, elkényeztetve? Nekem mindig is nagyon negatívan csengett ez a kifejezés. Számomra az elkényeztetés olyan valami, ami sem a mama, sem a gyerek érdekeit nem szolgálja, ami mögött valami túlzott függőség rejlik, ami hátráltatja a gyerek egészséges fejlődését és kényelmetlenséget okoz a szülőknek. Egy rossz alku, ami senkinek sem jó. Az, ha kielégítjük a gyerekünk jogos igényeit, ha mindig rendelkezésére állunk az nem tartozik ebbe a kategóriába.

Ez így gyönyörűen hangzik. És a gyakorlat? Na, abba aztán úgy bele lehet gubancolódni, hogy csak na! Azért megpróbáljuk kibogozni?



Fektessük le az alapelveket (mindegyik külön is megér egy misét, ha lesz időm...):

1. A gyerekek folyamatosan nőnek, fejlődnek. Minden korosztály más, így másfajta nevelési hozzáállást kíván a szülőtől. Ezt nagyon jegyezzétek meg. Nekem ehhez két gyerek kellett, hogy valóban rájöjjek miről is szól ez (ha egyáltalán rájöttem). Az elkényeztetés is merőben mást jelent egy csecsemőnél és egy kisgyereknél. Ami egy csecsemőt biztonságérzettel tölt el, az egy dackorszakost önkényuralomra juttat. És ez az egyik rákfenéje az egész dolognak. Mert a szülőnek van egy alap hozzáállása az egész témához, amit még a szüleitől hoz, vagy ki tudja, és nagyon nehezére esik néhány hónap múlva homlokegyenest máshogy viselkedni, változni, fejlődni. De ez is a szép benne, ettől maradnak a szülők fiatalok. De ez egy másik bejegyzés témája (lesz;)!
Szóval képzeljetek el egy anyukát, aki odaadó szeretettel gondoskodott a kisbabájáról hat-nyolc hónapig. Teljes volt az idill, majd nem sokkal az egy éves szülinapja előtt rádöbben, hogy egy ördögfiókát melenget a lelkén. Logikus következtetés ilyenkor azt gondolni, hogy na, tessék elrontottam a gyereket. Pedig csak annyi történt, hogy a gyerek megnőtt és egy új korszakba lépett és a korábbi megoldások már nem működnek. Egészen úgy megy ez, mint a baba táplálása. Hat hónapig kizárólag anyatejet kap, majd fél év után láthatólag már nem elegendő neki csupán a tej. Ekkor bár logikusan hangzik senkinek nem jut eszébe, hogy hoppá elrontottuk a gyereket, a sok tejjel, kezdettől fogva almát kellett volna kapjon. Nyilvánvaló, hogy nem a gyerekkel de még csak nem is a szülővel van gond, csupán egy új korszak köszöntött be, nincs más dolgunk, mint szépen fokozatosan elkezdeni a hozzátáplálást. Nevelési stílusunknak is így kellene megújulnia, idomulnia az egyes korszakokhoz, ilyen fokozatosan, és nem ritkán ilyen drasztikus mértékben. Nem tudtuk mire vállalkozunk, igaz?



2. Egy babát nem szabad sírni hagyni! Semmilyen körülmények között! Nem válik hasznára, nem erősödik meg tőle, nem tanul belőle semmi jót. Csak a világba és a szüleibe vetett hite, természetes bizalma rendül meg tőle. Az élet első hat hónapját a pszichológiában úgy hívják, hogy az ősbizalom korszaka. Ebben a néhány hónapban alakul ki annak alapja, hogy a gyermek mit gondol a világról. Az, hogy ebben az időszakban biztonságos vagy veszélyes, kiszámíthatatlan helynek éli-e meg, meghatározza viszonyulását az emberekhez, környezeti hatásokhoz egy életre szólóan.
De mi számít sírva hagyásnak?
Ha kimegyünk pisilni miközben a baba sír az nem számít annak. De szerintem még az sem, ha a testvérét megpisiltetjük, azzal együtt, hogy ez a szobatisztaságra szoktatás időpontjában nem épp két perc. Ezek a mindennapi élettel együtt járó dolgok. A sírva hagyás egy ideológia, egy nevelési módszer, miszerint, ha a babát, gyereket magára hagyjuk a problémájával, akkor kénytelen lesz megtanulni azt egyedül megoldani. Talán így van és az adott probléma megoldódik. De mit is tanul a gyerek valójában? Azt, hogy a szüleire nem számíthat, ha bajban van, hogy egyedül kell megbirkóznia, olyan dolgokkal, amik messze meghaladják az erejét, hogy ez a világ nem az a boldog és barátságos hely, amire az anyaméh alapján számított. Talán megtanul aludni, vagy elfoglalni magát, de nagy árat fizetünk ezért. Azt gondolom a sírva hagyás nem is annyira a sírással eltöltött percek számától függ, még csak nem is a sírás intenzitásán múlik, hanem az egyedül hagyás mögött meghúzódó szándékon. Persze az időtartam sem elhanyagolható. De azt mondják, a babák az első hónapokban szimbiózisban élnek az anyjukkal lelki szinten is. Többek közt ezért is azt gondolom, sírva hagyásként azt élik meg, ha az édesanyjuk tudatosan magukra hagyja őket a bajukban, egy magasztosabb cél elérése érdekében (pl megtanuljon egyedül elaludni). Pontosabban megérzik mi a motivációnk, mint mi magunk.



3. A gyerekek sírnak. Pont. Sírnak kicsinek, sírnak nagynak, sírnak, ha fiúk, sírnak, ha lányok. Ki többet, ki kevesebbet, de sírnak. Az a szülő, aki nem bírja a gyereksírást, hisztit, nyafogást elviselni nagyon el fogja kényeztetni a gyerekét, hogy rosszabbat ne mondjak. Ha valóban nevelni, tanítani akarunk ezt tényként kell elfogadjuk.
Kezdő anyukaként, (nem mintha a mostani korszakban ne lennék az) szóval akarom mondani, az első hónapokban, kis naivan azt gondoltam, ha elég jó anya leszek, akkor a kislányom nem fog sírni. A többgyerekes anyukáknak itt nem ér nevetni! Ezt gondoltam. Egyedül lennék vele?
Pedig a sírás teljesen természetes érzelmi reakció az életben adódó kellemetlen, fájdalmas, lelkünk mélyére ható helyzetekre. A gyerekek így kommunikálnak, így adják tudtunkra, hogy most épp valami nagyon van velük. Képzeljünk el egy gyereket, aki sosem sír, nincsenek érzelmei. Vááá. Miért is nem tartjuk ildomosnak az érzelmeket a mai világunkban?

4. Az anya is ember. Vannak érzései, igényei, szükségletei, és psszt hibái is. És ott vannak még a testvérek, apukák. Nem szép dolog, ha a baba idényeit egyértelműen és automatikusan a család többi tagjának szükségletei elé helyezzük. Ez megint csak nem vezet sehova. Egy ideg-összeroppanás szélén álló anyuka (emlékszünk szimbiózis), egy feszült légkörű család... ez lenne a baba érdeke? A családot egységként kell kezelni, a család közös érdekét szem előtt tartva. Tyúú, fel van adva a lecke.
Elizabeth Pantley A békés álom könnyek nélkül c. könyv szerzője fogalmazta meg ezt a dilemmát: Semmi szín alatt nem akarom sírva hagyni a gyerekem (próbáltam, iszonyú), de bármit megadnék azért, hogy a gyerekem átaludja az éjszakát. Tragikusan szükségem van az alvásra.


5. Az elkényeztetés ott kezdődik, ahol a baba igénye véget ér. Más néven, ha reagálunk a baba hívására, ha mindig elérhetőek vagyunk, amikor valami gondja van az számomra nem elkényeztetés. A gond ott kezdődik, amikor nem azért simogatjuk álomba a gyereket, mert erre neki valóban szüksége van, hanem azért mert nekünk van rá szükségünk. Kompenzálni akarjuk a gyerekkori sérelmeinket, vagy azt hogy testvére született, vagy azt hogy újra munkába álltunk. Mindegy mi áll a háttérben, a lényeg, hogy a gyerek függősége a mi függőségünkből ered. Ezeket a dolgokat kibogozni... valószínű, hogy ahhoz már pszichológus, álomfejtés kell.



6. Az elkényeztetés egy rossz szokás. Nem egy elromlott gyerek, csak egy szokás. Aminek ráadásul nem csak negatív hatásai vannak. Mert egyrészről függőség, és akadályozza a gyereket a fejlődésben, másrészről szoros érzelmi kötelék, sokszor kellemes közös időtöltés. A mostani eszemmel úgy fogalmaznám meg, hogy az elkényeztetés egy olyan szokás vagy viselkedés gyerek és szülő között, ami hosszú távon nem működőképes, és egy idő múlva folyamatos konfliktus forrásává alakul. Az ideális az lenne, ha kezdettől fogva olyan szokásokat tudnánk kialakítani, amik esetleges kisebb változtatásokkal, mindannyink számára hosszútávon is fenntarthatóak lesznek.

7. A babáknak és a gyerekeknek is szükségük van a mamájukra. Éretlenek, kiszolgáltatottak és egyszerűen vannak dolgok, amikkel egyedül nem boldogulnak. Nem akkor fejlődnek kiegyensúlyozottan, ha magukra maradnak, hanem ha megfelelő támogatást kapnak. Viszont igen vékony a határ a beavatkozás és az önállóságot ösztönző támogatás között.

8. A nevelés alapja a szeretet, a kapcsolat, a kötődés. Ez a legfontosabb,enélkül semmilyen nevelési elv nem működik. És a kötődés nem alakul ki magától az első percben. Ehhez idő kell és sok közös pillanat. Ha közben a gyerek elkényeztetett lesz az kisebb veszteség mintha a kapcsolat nem elég erős.

9. A gyerek nem attól lesz boldog, hogy teljesítjük minden kívánságát. Sőt elárulok egy titkot nem feladatod hogy boldoggá tedd a gyereked. Az élet nem fáklyás menet (tudod mibe kerül annyi fáklya? ;) Elég ha mellette vagy amikor megküzd a rá váró kihívásokkal.

Ez mind szép és jó. De akkor most elkényeztetem a gyerekem vagy sem?

Ezt én sajnos nem tudom neked megmondani. De mesélek egy anyukáról, aki engem közelebb segített a válaszhoz. A fent említett Elizabeth Pantley könyve kizárólag az alvásról szól, de megkockáztatom többet tanultam tőle az anyaságról, és a gyereknevelésről, mint az összes többi könyvből együtt véve. Ő egy ízig vérig anya. Szült négy gyereket és nem nyugodott bele, hogy szélsőséges módszerekhez folyamodjon. Kipróbált mindent, sírva hagyást, együtt alvást, de valódi megoldást egyik sem adott az alvás problémáikra. És rájött, hogy azért, mert nem az egészet nézik. Az egyik csak a baba érdekeit vette figyelembe: kapd fel azonnal ha megnyikkan, szoptasd meg, ha sír, akár egy éjszaka többször is, akár két éves kora után is, stb. A másik csak a szülő érdekeit nézi: a babának meg kell tanulnia egyedül aludni, meg kell szokja a kiságyát, le kell tudja foglalni magát, stb. Keresett kutatott, de sehol nem talált egy módszert, ami a kettőt egyesítette volna. De ahelyett, hogy beletörődött volna, hogy erre a gordiuszi csomóra nincs megoldás, inkább kidolgozott egy saját módszert, amit Pantley-féle gyengéd leválasztási módszernek nevezett el. Szerzett 70 tesztanyukát a világ minden tájáról, hogy teszteljék a módszerét és írt egy könyvet a hozzá hasonlóan a középutat kereső reményvesztett szülők számára. A módszere is zseniális (még majd írok róla), de a filozófiája (még majd erről is), ami igazán megszívlelendő. Pontosan ismeri az anyai lélek titkait. Tudja, hogy elgyengülünk babánk könnyes szemeitől. És megérti. De megtanít arra, hogyan lépjünk egy lépéssel hátrébb, ha már nincs szükség a közreműködésünkre, hogy hogyan ösztönözzük gyermekünket az önállósodás útján. Hogyan változtassunk gyengéden és fokozatosan számunkra elviselhetetlenné vált  helyzeteken.
Sajnos csak az alvásról írt, de hozzáállását igyekszem a gyereknevelés minden területén alkalmazni.
Középút, gyengéd ösztönzés és fokozatos változtatások. Ez lehetne a mottó.

De jól sejtitek. A középutas megoldások alkalmazására nincs recept. Sőt aki emellett dönt, annak tudnia kell, hogy a legnehezebb utat választotta. Olyan ez mint a kötéltánc. Folyamatos koncentrációt igényel, ott fent több száz méter magasban imbolyogsz, és bármikor lezuhanhatsz... De ez csak a látszat. Mert van biztosító kötél (nevezzük anyai szeretetnek) és minden nap újra kezdheted a gyakorlást.
Elizabeth azt mondja, erről, hogy olyan mintha táncolnánk. Én is így érzem. Szorosan összekapaszkodunk, néha nem tudjuk merre tartunk, mert oldalra lépünk, majd vissza, mintha nem is haladnánk, néha beleszédülünk, néha elfáradunk. De ha távolabbról nézzük a mozdulatokat, akkor összeáll a kép, akkor látható, hogy ez egy tánc, aminek értelme a mozgás öröme maga.

Kisiskolás koromban színjátszókörbe jártam. Épp A répa című meséből átdolgozott musical egy táncos betétjét próbáltunk a tánctanárral, amikor a kis társulat energikus vezetője, felugrott a színpadra és koreográfiára fittyet hányva élvezettel táncolni kezdett. Össze vissza lépegetett a zenére, de mozgása magabiztos volt és az arca sugárzott. Tapsoltunk!
- Na, hogy tetszett, gyerekek? Láttátok a lábamat? Láttátok a lábamat? Tanuljátok meg szépen a lépéseket, de ha kiálltok a színpadra többé ne törődjetek a lábatokkal. Táncoljatok!




Szeretetnyelvek

Hallottatok már a szeretetnyelvekről?

Ha hallani még nem is hallottatok róluk, alkalmazni bizonyára alkalmazzátok őket rendszeresen.
Szeretetünk, összetartozásunk kifejezésének számtalan módja van. Gary Chapman szerint azonban minden embernek van egy elsődleges szeretetnyelve. A legkönnyebben ezen a, mondjuk úgy, kommunikációs csatornán keresztül juttatja kifejezésre szeretetét és fogadja el azt másoktól. Mi több, akkor érzi szeretve magát, ha a szerettei leginkább ezen a nyelven szólnak hozzá.
A szeretet valahonnan a lelkünk mélyéről fakad, szeretteinkkel legtöbbször ösztönösen viselkedünk. A szeretetnyelvek ismerete azonban sokat hozzátehet ehhez a jó alaphoz, képessé téve minket arra, hogy szeretetünket tudatosan is éreztessük másokkal.

De miért olyan fontos ezzel külön foglalkozni? Nem magától értetődő, hogy a családtagok szeretik egymást?

Egy tökéletes világban talán az. Ott mi sem természetesebb annál, hogy a szülők feltétel nélkül szeretik a gyerekeket, akik ezt érzik és viszonozzák. Kár is a szeretetre akár egy szót is vesztegetni. Az én világomban sajnos vagy szerencsére ennél kicsit árnyaltabb a kép.
Nemrégiben a kislányom igen komiszan viselkedett fürdetés közben. Bár nem volt hajmosás tervbe véve, mikor elöntötte agyamat a vörös köd, minden előzetes figyelmeztetés nélkül az arcába loccsantottam egy nagy pohár vizet. Ott abban a pillanatban semmi más nem vezérelt csak a düh és a bosszú. 

Mit gondoltok mi volt a reakció? Természetesen, oltári nagy sírás és méltatlankodás. De Mami, szemembe ment a víííííz!!! Fél percig. Aztán önfeledten játszott tovább, mintha mi sem történt volna. Én mégis mélyen elszégyelltem magam.

Vagy máskor amikor magamból kikelve kiabálok velük, hogy szedjék már össze magukat, vajon neheztelnek rám? Aligha. Kétségbeesetten sírnak és megrémülnek, de a legkevésbé sem mérgesek. Dacos ellenérzésüket csupán egyetlen dologgal tudom kivívni, azzal, ha a szabadságukban gátolom őket, pl. nem, kicsinyem, nem kapsz ebéd előtt túrórudit. De ez nem a személyem elleni valódi düh, csupán a meg nem valósult vágyak miatti frusztráció.

A gyerekek nem tudnak haragot tartani szüleik iránt. Legalábbis a kisebbek biztosan nem. A sértődéshez kicsit meg kell öregedni.

Az, hogy a zökkenőkön és valóban drámai helyzeteken is milyen nem várt gyorsasággal tudnak túllépni számomra nem csak fiatalos rugalmasságukat bizonyítja, hanem azt is, hogy olyan menthetetlenül szükségük van a szeretetre, mint a levegőre. Képtelenek a szeretetlenség légkörében létezni. Ha mi vétünk ellenük azonnal megbocsátanak csak hogy újra helyre álljon a rend, rendbe jöjjön a kapcsolat. Ez magyarázza miért ragaszkodnak továbbra is szüleikhez a komolyan bántalmazott gyerekek. Inkább mesevilágukba menekülnek, mintsem beismerjék, hogy a szüleik ártani akarnak nekik. Egyrészt túlélésük múlik azon, hogy fenntartsák a szeretet látszatát, másrészt nem létezik egy gyerek számára nagyobb fájdalom, mint ha nem kap szeretetet a szüleitől. Ezzel lehetetlen szembenéznie. Az megsemmisítené. Az ilyen tapasztalatokat elküldi messze a tudatalatti mélyére.

Persze súrlódások, balhék a legjobb családokban is elkerülhetetlenek. Emberek vagyunk, esendőek, együtt kell élünk, miközben különböznek a motivációink, érdekeink. De az ilyen dolgok rongálják a közöttünk lévő kapcsolatot és a gyermek önbecsülését, a saját magába és a világba vetett hitét. Ezért fontosak a szeretetnyelvek, melyek használata éppen abban segít, hogy ezt az úton-útfélen megsérülő szeretetkapcsolatot építeni, ápolni tudjuk a gyakorlatban, a hétköznapokban. Mert a szeretet nem érzelem. A szeretet tettekről szól. Az a pozitív érzés, amit eközben érzünk csak a hab a tortán. Mert a szeretet ki kell fejezzük a másik felé. Nem az a lényeg, hogy mi szülők mit érzünk. A lényeg az, hogy a gyermekünk érezze úgy, hogy szeretik, bármit is jelent ez számára.

Chapman szerint a szeretet kifejezése, kimutatása tanulható. Ahogy megtanulhatunk angolul, vagy spanyolul éppúgy megtanulhatunk beszélni a társunk, gyermekünk szeretetnyelvén. Sőt lehetünk többnyelvű szülők, és ezt átadhatjuk gyermekeinknek is.

Akkor lássuk mi a szeretet kifejezésének öt leggyakoribb módja az emberi kapcsolatokban. A gyerekeknél nagyjából öt éves kor körül alakul ki, melyik nyelvet részesítik előnyben. Ezért kis korban nagyon fontos, de a későbbiekben is áldásos, ha mindet ismerjük és alkalmazzuk nap, mint nap. Sokat biztosan ösztönösen is használunk, de íme egy kis áttekintés a tudatosság végett.

1. Testi érintés.
Ide tartozik minden ölelés, puszi, váll veregetés, simogatás, az esti összebújás a mesénél. Végtelenül egyszerű, de nagyon sokat mondó, mély dolgok ezek és nem kerülnek semmibe. A legközvetlenebb módja szeretetünk kifejezésének.

2. Elismerő szavak.
Az érintés után a második legegyszerűbb, amivel szeretetünket kifejezzük, azok a szavaink. A dicséret, az elismerés, szeretetünk és nagyra becsülésünk szavai, a gyereknek olyanok, mint az autónak a benzin, ez hajtja a kis motorját.

3. Minőségi idő.
Összetartozásunkat legjobban a közösen eltöltött idő erősíti meg. Az a gyerek akire a szülei időt szakítanak, méltán érzi úgy, hogy valóban fontos nekik. Az osztatlan figyelem nagy ajándék egy felnőtt esetében is, de egy gyerek egyenesen sóvárog utána. Az együtt töltött idő hossza és minősége is számít a képletben. De nem csak nagy eseményekről van itt szó, egy mosoly, egy gyengéd pillantás is minőségi idő, mely szorosabbra fűzi a kapcsolatot.

4. Ajándékozás.
Itt nem csak a karácsonyra kell gondolni, bármilyen a gyermeknek adott tárgy válhat ajándékká. Sőt a boltban kihisztizett túrórudi is az ajándék egy fajtája. Az ajándék elmondja a gyerekeknek, hogy olyankor is gondolnak rájuk, ha épp nincsenek velük. Ez az egyetlen kézzel fogható bizonyítéka szeretetünknek és nem utolsó sorban elspájzolható nehezebb napokra. Anyagi vonzatai miatt mégis ez a legkényesebb.

5. Szívességek.
Mami, öltöztesd fel a babámat! Kérek vizet! Vedd ki a labdát a szekrény alól! Egy  gyakorló szülő fejére percenként záporoznak a kisebb-nagyobb kérések. Mivel a gyerekek lehetőségei korlátozottak őszintén hálásak tudnak lenni, ha a segítségükre sietünk.

És még valami. A szeretet olyan, mint az étel. Ha van is kedvencünk, rendszeresen és változatosan kell magunkhoz vegyünk belőle, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha gyermekeinek nem csak a pocakját, de a szeretettartályait is rendszeresen feltöltjük, azzal ellenállóvá tesszük őket az élet kihívásaival szemben, nem csak most, amíg kicsik, de egy életre szólóan.



Hamarosan részletesebben is fogok írni az egyes szeretetnyelvekről, méghozzá életkori bontásban.
A téma Gery Chapman könyveiben behatóbban is tanulmányozható.